Nemrégiben a kacatjaim közt találtam egy általános iskolai teszt félét, benne az alábbi kérdéssel:

mit kívánnál, ha biztosan tudnád, hogy valóra válik?

Alatta az akkori hanyag kézírással odafirkantott válaszom:

 bárcsak ne éreznék! 


Nem tudom, a tanárom mit gondolhatott mikor ezt elolvasta, de megdöbbentő volt számomra, hogy már akkor is ezzel küzdöttem, és közben mosolyogtam is, mert ezt a "problémát" a mai napig nem sikerült megoldanom:) 
 

Sokszor megkapom azt a jelzőt, hogy túl érzékeny vagyok. Túl érzelmes. Túl mélyen fogom fel a dolgokat. Sokáig ezt egy olyan hibának tartottam magamban, amin változtatnom kell. Mert ez a világ nem ilyen. Itt keménynek kell lenni, és az észnek kell dominálnia, ha az ember érvényesülni szeretne.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szüntelen törekvés volt akár az elmúlt években megváltoznom, és kevésbé ilyennek lenni, amilyen vagyok. Mindaddig, amíg el nem kezdtem a világot egy jégveremnek megélni, és benne minden melegséget hazugnak és felszínesnek ítélni a teljes kiüresedésig. 


Ott viszont be kellett látnom, hogy szükségem van az érzékenységemre. Az érzelmeimre. A mélységeimre. Egyszerűen csak azért, mert máshol és másban nem találom meg.  Rá kellett jönnöm, hogy megszüntetni nem tudom, az elnyomás pedig rombol, tehát mindezeket használnom kell valamire. 


Ez az, amit meg kellett tanulnom felismerni, kezelni és együtt élni vele. Hogy fekete lyukként szívom magamba az érzéseimen keresztül az emberekről az infókat, nem kell, hogy átok legyen számomra, és van rá eszköz, hogy le tudjam vezetni ezt a fájdalmat és ezt a részegség-szerű állapotot.

 

Számomra ezt jelenti az írás. 

averseslany_aversekmogott.jpg